Apák napja alkalmából hoztam Nektek egy kis ízelítőt első családregényemből, a Dreher-szimfóniából. „Senki sem tökéletes, de az apukák átkozottul közel állnak hozzá.” Tartja a mondás. És június 18-án, apák napja alkalmából éppen őket ünnepeljük. Ajándékozzuk meg őket nem csak a figyelmünkkel, de egy kis énidővel is. Egy családregénnyel, például. Amely szól négy generációról, négy kiemelkedő férfi sorsáról, az apáról fiúra szálló hagyományokról, értékekről, tradíciókról. Arról az örökségről, amelyet az előző generáció hátrahagyott, és amelyet a legnagyobb tisztelettel őrzött és fejlesztett tovább a következő generáció. Szól nőkről, akik hol a férfiakért (apákért, fiúkért), hol helyettük erősek. És még mennyi mindenről. Szórakoztat, elgondolkodtat, kikapcsol, feltölt. Dreher-szimfónia - Komlótól a koronáig - Családregény négy tételben.
Franz Anton korábban mindig talált időt arra, hogy lehajoljon Antalhoz. Mutogatott, magyarázott, vagy éppen mesélt. Hitt abban, hogy amikor szemmagasságból beszél valamiről, akkor a fia könnyebben fogja fel a lényeget. Az utóbbi időben az egyre elviselhetetlenebbül hasogató dereka már nem engedte meg ezt a gesztust. Helyette Antal felmászott az asztalra, szembefordult az apjával, és törökülésbe helyezkedett, vagy éppen lelógatta a lábait.
– Nemcsak Mohamed mehet a hegyhez, hanem a hegynek is szabad az út, ha mindenképpen találkozniuk kell – nevetett ilyenkor az ősz és öreg úr, hogy aztán sorolni kezdje a sörkészítéshez szükséges szerszámokat, vagy éppen kitérjen a maláta forrásban tartásának fontosságára.
Franz Anton Dreher fáradságos munkával jutott el odáig, hogy idegenből befogadott lett, s már nemcsak egy bécsi kocsma csaposa, hanem a sörfőzdék bérlője és a mesteremberek céhének megbecsült tagja. Polgár, aki minőséget kínál, nem fél megkérni a méltányos árát, kiáll az igazáért, és figyelembe veszi a közösség érdekét. Magabíró ember, aki becsülettel fizeti az adót, és tisztelettel bánik azokkal, akik neki dolgoznak. Tisztes kort megért családapa, aki még arra is képes volt, hogy kicselezze Isten büntetését.
Apa és fia, egy ősz hajú matuzsálem és egy törékeny kisfiú érzékeny lélekkel, sietős léptekkel vágtak át az apró, egyszintes épületek között. Izzadt, de láthatóan cseppet sem fáradt legények igyekeztek a nagykapu felé – a forrás után viszszahűlő főzettel dolgozók váltották éppen egymást. Előre köszöntek a Drehereknek, akik udvariasan viszonozták az üdvözlést.
– Ők a… Hogy is mondják, na? A léhűtők, igen a léhűtők, fiam – mondta ki végre, s ingerülten dobbantott, ahogy hozzátette: – Könnyű munka az övék, de kitartást kíván. A kavarómankó a legfontosabb szerszámuk, ezzel siettetik azt, hogy a lé a kívánt hőmérsékletű legyen.
Az öreg minden pillanatot kihasznált arra, hogy beavassa a fiát. Mostanában viszont egyre gyakrabban fordult el, hogy csak nehezen tudta megformálni a szavakat. Néhány héttel korábban minden előzmény nélkül összeesett, és azóta jó néhány dologra csak ködösen emlékezett. Nem jutottak eszébe bizonyos kifejezések, nem ismert rá emberekre. Gyermekkora képei továbbra is élénken éltek benne, de a múlt heti történések felidézése bajos volt. A feje folyamatosan szaggatott, az egyik szemére pedig a korábbinál is gyengébben látott.
Amikor beléptek a főzőház alacsony ajtaján, Antal apjának le kellett hajolni. A fájós derék miatt az egyszerű művelet is meglehetős kínnal járt.
A gőzben éppen csak ki lehetett venni egy alakot, aki egy kád mellett áll. Durva vászonból szőtt nadrágja a bokájánál lengett, lábát kopott cipőbe bújtatta, az inge ujját könyékig feltűrte. Vagy nem érezte az erős, szinte már testes szagot, vagy csak hozzászokott már, de egyáltalán nem látszott rajta, akár csak egy cseppet is, hogy zavarná. Nem így a kisfiút, aki csak néhány órája érkezett haza a piaristák bécsi iskolájából, és orra igencsak érzékeny volt a kellemetlen illatokra. Gondolatait még a héten tanultak kötötték le. Egy hozzá hasonló kisgyerek szomorú sorsa foglalkoztatta, és nem tudott szabadulni a képtől, amint lázas fájdalommal apja nyergében ülve lovagol a halálba. Szemében rettegés, izmaiban görcs, fejében kísértenek, suttognak és csalogatnak a szavak.
„– Úgy félek, jaj, félek, most hallottad jól,
az éjben tündérek hangja szól!
– E hang, mely zsong, hisz jól hallom én,
szél suttog a fákon, s játszik a fény.
– Te szép legény, nos, váramba jöjj, légy enyém,
de vélem ha nem jössz, úgy elviszlek én.
– Úgy félek, jaj, végem, ott vágtat felém,
két karja átfog, úgy bánt a rém!”*
Érzékeny lelkét felkavarta, őt magát lebilincselte a Rémkirály hét szakasza. Nem tudta kiverni a fejéből a szavak ritmusát. A ló patkóinak dobogását hallotta, ahogyan egybeolvadnak gyorsuló ütemű szívverésével. Látta magát az éjszakában, ahol bármerre is néz, mindenhonnan egy különös alak kísérti – fején koronával, vállán palásttal, szavai mint a csurgatott méz, tekintete ördögi. Hatalmába kerítette a félelem. Mi lesz akkor, ha ő sem tudja elmondani, amit lát, vagy ha el is mondja, senki sincs, aki megértse.
Elképzelte százszor, ha nem ezerszer, ahogyan az apja elé áll, és belekezd:
– Meg ne haragudjon rám, de engedjen utamra. Tisztelem és szeretem Magát, ahogyan csak gyermek szeretheti az apját. De undorodom ettől a szagtól. Taszítanak az állatok, nem akarom lapátolni utánuk a szart – itt mindig kijavította magát: –, vagyis a trágyát. És azt számolgatni, mire elég a bevétel, és kitől lehetne kölcsönt kérni.
Sörfőző ember egyetlen fiaként született, mégsem a sörfőzők sorsát kívánta magának. Sokkal nagyobb kedvét lelte a művészetekben. Az első volt, aki leült a padba, s az utolsó, aki elhagyta a termet – bármilyen órára is csengetett az iskolamester. Várta a paptanárt, és itta a szavait. Mindegy volt, hogy a rómaiak háborúiról beszélt, a németek történeténél tartott éppen, a lovagkor romantikus éveiről mesélt, vagy hosszú memoritereket kért számon, esetleg a geometria szigorú törvényeinek talált utat a kiskamaszok fejébe.
Mindegy volt neki, csak újdonság és megtanulni való legyen. Elolvasható a könyvtárban, ahol a diákok rendelkezésére álló, de igencsak szűkre szabott szabad idejét töltötte. Most pedig ott állt a főzőház bejáratánál, ahova egyetlen porcikájával sem kívánkozott.
Apját az imént nyelte el az a kicsiny nyílás, amit csak nagy jóindulattal nevezhettünk ajtónak. Neki pedig illett már utánamennie, de a fejében a Rémkirály zakatolt, és legszívesebben messzire futott volna. Egészen Bécsig akár, vagy még azon is túl.
De nem tette.
Jobb kezének középső és mutatóujjával összecsippentette az orrát, aztán kötelességtudóan inkább, mint jókedvvel lépett be a kellemetlen levegőjű helyiségbe. A következő pillanatban viszont mégis inkább leengedte a kezét, és egyszerűen csak megpróbált nem lélegezni. Nem akart csalódást okozni az apjának. (...)
Holnap folytatjuk...
A beleolvasóban felhasznált fotók forrása: kepmas.hu, Dreher Sörgyárak Zrt.