Előbb hangos kiáltás hallatszott, aztán ketten birokra keltek. Valaki élesen sikoltott, és amikor elült a hangja, néma csönd telepedett a tájra. Távolról csak annyit lehetett látni, hogy a Duna menti ligetes-bokros részen többen felpattantak a földről, a szájuk elé kapták a kezüket, és körbefogták a verekedőket. Volt, aki keresztet vetett, más elfordította a fejét. Akadt, aki menekülőre fogta, egyikük térdre roskadt és fejét a kezébe temette. A beállt csendet lábak dobogása és hangos siránkozás törte meg. Néhány perccel később a járókelők már kisebb csoportokban vitatták meg a történteket.
– Legényes virtusból támadt a csetepaté – kötötte az ebet a karóhoz egy idősebb ember, akit többen próbáltak meggyőzni arról, hogy téved. Köztük egy jóval fi atalabb kinézetű is, akit láthatóan nem késztetett tiszteletre a kor.
– Emberölés ez. Előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés. A vak is láthatja – foglalta össze. Tanult embernek tűnt: orrán szemüveget egyensúlyozott, kezében bőrtáskát fogott talán peres ügyiratokkal, doktori köntöse a bokájáig ért. A közeli szálloda főportása, egy hórihorgas férfi frissen vágott hajjal és fényesre kefélt fekete cipőben nem nyilvánított véleményt. Régen megtanulta, hogy a hirtelenkedés káros. Ahogy a munkájában, úgy itt is tartotta magát a legfőbb szabályhoz: hallgatni arany.
– Nem véletlenül van két fülünk és csak egy szánk – gondolta, miközben már arra az emberre fi gyelt, aki az alkalmi sokadalomban magához vette a szót. Az idős kéregető hozzá tartozott a tér képéhez. Az úri közönség mindig adott a vacsorájából egy kisebb adagot neki. Amikor a kezébe nyomták, az „Isten fizesse meg…” volt a hangos köszönöm, és jóval csendesebben a folytatás: „… de azzal sem fizeti meg az Úr a felém való tartozását…”.
– Úgy károgtak reggel a varjak, mint még sohasem. Hangosan, feleselve egymással. Mintha csak vitatkoznának. Vagy inkább, mintha riadót akarnának fújni… Igen, inkább úgy. Felhívni a figyelmet a közelgő veszedelemre. Nem láthattam ugyan, de egészen biztosan arrafelé köröztek a levegőben, ahonnan később az az üvöltés és a sikoly hallatszott. Mire kiszenvedett az az ember, a varjak már nem voltak sehol – darálta a kéregető egy szuszra.
A koldus arcát mély árkok szabdalták, tekintete sok szenvedésről árulkodott. A hídavatást követő nap hajnalán tanyát ütött a téren, hogy alamizsnát gyűjtsön. Jobb karjából
csak kevés maradt, a csonkot fekete szövetbe bugyolálta. Egy ágyúgolyóból kiszakadt repeszdarab találta el, amikor az a kutya Hentzi – ő mondta mindig így: „az a kutya Hentzi”,
s rendre köpött is egyet a földre – a Várból a rebellis Pestet lövette még a forradalom alatt. A nyílt seb elfertőződött, ő napokig fetrengett elviselhetetlen kínok között a megváltó
halálra várva. A felcser javaslatára később erős pálinkával itatták, a fogai közé söprű nyelét erőltették és hárman fogták le, amikor elfűrészelték a csontot. A számítás bejött, a kór nem
terjedt tovább. A férfi megmenekült, de – mintha kevés lett volna a csapás, amivel a Teremtő tovább próbálta az erejét – hamarosan mindkét szemére megvakult. Így aztán most sem
láthatta a szavait követő meglepődést az arcokon és a kicsit távolabb álló főportás várakozó tekintetét, de a néma csend arra biztatta, hogy folytassa.
– Figyeljetek csak, mert ez még nem minden! Mindig hordok búzamagot a zsebemben – mondta, s közben már mutatta is. – Tudjátok, hogy miért? A hallgatósága tanácstalan volt.
– Persze hogy nem! Gondoltam. Várom egy vándorprédikátor jövendölésének beteljesülését. Azt mondta, „ha egy vak gondját viseli egy tollasnak, akkor látni fogja a fényt”. Én pedig megfogadtam, hogy nem állok a prófécia útjába. Rajtam ne múljon…
Kicsit maga is elmosolyodott, mintha nem nagyon hinne benne. Aztán végigsimította a borostát az arcán és megdörzsölte a halántékát, mielőtt folytatta volna:
– Szórtam a madaraknak belőle, mint rendesen, de ezúttal rá sem hederítettek. Nem kellett nekik az eleség. Csak tovább ricsajoztak, káráltak meg kerregtek.
Többen hányni kezdték magukra a keresztet, és mormolva kérték az Istent, hogy szabadítsa meg őket a gonosztól. Egy dolog a vándorprédikátor szava, egy másik azonban a babona,
amitől vasárnaponta a pap már-már átkozódva óvja-tiltja a híveket.
– Aztán halk surrogásra figyeltem fel a távolból – fűzte tovább a szót a koldus. –