Talán már tudjátok, hiszen sokszor, sok fórumon meséltem már arról, hogy a Dreher-szimfónia a tények és írói fantázia különleges világát teremti meg.
Egyrészt gondosan gyűjtöttem és gyúrtam regényébe az olyan, eddig talán kevésbé ismert tényeket, mint hogy a Dreher fűződik a bécsi láger sör kifejlesztése, az első közép-európai gőzgép üzembe helyezése, az automobilizmus felvirágoztatása, az angol mintán alapuló versenylótenyésztés meghonosítása, a martonvásári Brunszvik-kastély felújítása, vagy éppen a kőbányai Dreher Sörgyár alapítása.
Ugyanakkor szándékosan törekedtem arra, hogy a regény olvasása közben eldönthetetlen legyen, hogy melyek a valós szereplők, és melyeket teremtettem meg én, mely események történtek meg a valóságban, és mely tények szolgáltak csupán kiindulópontként egy-egy fejezethez, vagy éppen melyek azok, amelyek teljes egészében az alkotói képzeletem szüleményei.
.jpg)
Gondoltam most egy kicsit fellebbentem a fátylat és kicsit bepillantást engedek az írás folyamatába. Ennek keretében megmutatok Nektek egy részlet erejéig egy olyan könyvet, amely sokat segített nekem a hiteles információk begyűjtésében. A kötet a Dreher Sörgyárak fennállásának 170. évfordulója alkalmából került kiadásra, de nekem volt lehetőségem a tartalmát a kiadás előtt is megismernem. A könyv kereskedelmi forgalomba nem került, megtiszteltetés, hogy birtokolhatok egyet az ünnepi kiadványból.
A kötetet Dr. Török Róbert történész szerkesztette. Ő volt az, aki nekem is segített a regényem születése alatt, hiszen a történelmi hitelességet szem előtt tartva olvasta a szöveg részleteit, arra kértem, hogy ellenőrizze, ne kerüljön bele valamilyen történeti tévedés.
Most pedig mutatok Nektek egy részletet Edvard Hensel Dreher Antal életrajzi vázlatok című könyvéből, majd megmutatom, hogy a kiragadott jelenet hogyan jelenik meg a Dreher-szimfóniában.
Eredeti történet
„(…) Egy szép, derűs szeptemberi nap hosszabb kirándulásra csábított, a túra városnézéssel végződött Hallsattban. Rövid pihenő után úgy döntöttek, hogy a tavon kezdik meg a visszautat. Az utazók hajóra szálltak, ám néhány perc múlva az addig derült, kék eget hirtelen eltakarta egy szokatlanul sötét felhő. Viharos szél támadt, a felhő egyre feketébb lett, a szélvihar egyre erősebben tombolt, a tavat fehér tajték borította, amit a felzúdult elem magasra fröcskölt, és az apró vízi jármű olyan erősen imbolygott a hullámverésben, akárha sziklazátonytól, sziklazátonyig kellene ugrálnia, majd az áradt vad ereje olyan sebességgel sodorta el, mintha a legszebb vitorlázó szél fújt volna. A viharhoz szokott hajósok tekintete is félelmet és rémületet tükrözött, mert a hullámlökések ereje süllyedéssel fenegette a hajót, mely vízzel megtelt, mintha minden pillanatban megadhatta volna magát az elszabadult elemek tomboló haragjának. Az utasok szeme előtt a biztos halál képe lebegett, mikor a hatalmas vízhullámok partra vetették a hajót, és az emberek elhagyhatták a szétesőben lévő járművet, melyet egy újabb széllökés visszadobott, a sziklafalnak sodort és darabokra tört. (…)”
A képzeletem által kiszínezett verzió
„(…) Antal Európába visszatérve sem hagyott fel a túrázással. Feltöltődésre és elmélkedésre egyaránt alkalmas időt jelentett neki. Első feleségének korai halála után Antalt elővette korábbi betegsége. A tüdejét próbára tevő kór kezelésében innentől fontos szerepet kapott a kristálytiszta magashegyi levegő és a fizikai erőnlétet javító erdei erőpróbák sorozata. A korábban csak kedvtelésnek számító tevékenységét ekkor már orvosi rendelvény is megkövetelte.
Igazi boldogságot az okozott, amikor – valamikor az ötvenes évek közepén – családi program lett a vadregényes tájak felfedezése. Anna Herrfeld, a második feleség és egyetlen fiuk, aki ugyancsak az Antal nevet kapta a keresztségben, rendszerint együtt indult a hegycsúcsok felé.
Azon a viharossá váló napon éppen egy megerőltető szakasz után tértek vissza a Hallstatti-tó partjára, s választhattak: a szomszédos városkában lévő szállásukig tartó utat gyalog teszik meg, vagy hajóra szállnak. Szép summa ellenében vállalták a matrózok, hogy átviszik őket a túlsó partra. A távolság alig két kilométer lehetett, a szárazföldi út azonban – több mint tizenkét kilométer – nagy kerülőt jelentett. A kényelem ígérete győzött a kihívás felett, és a vízi utat választották.
A semmiből érkező széllökés ereje előbb apró, tarajos hullámokat keltett, aztán a nyomában érkező következő már emeletnyi magasra korbácsolta vizet. Az égen haragos felhők kergették egymást, a hajók tehetetlenül hánykolódtak, a parton lévők hanyatt-homlok menekültek, hogy védett helyre találjanak. Egy villámlás kettészelte a képet, a mennydörgés megremegtette a Szűz Mária mennybemenetele-plébániatemplom háromszáz éves tornyát. Repültek a cserepek, földig hajoltak a fiatal fák, a csónak pedig irányíthatatlanul sodródott a vízen.
A matrózok arcára is kiült a döbbenet, a halálra vált család pedig tehetetlenül várta, hogy mi történik velük. Óráknak tűnő percek után egy széllökés olyan szerencsésen kapta el a hajót, hogy az a partra csapódott. Az alja felült a zsombékra, és a jármű néhány másodpercre megpihent. Ez elég is volt arra, hogy a matrózok a három utast szinte kilökjék a szárazföldre. Anna elterült a sárban, Antal és a fia próbálta felsegíteni, de a talaj mély volt, a szél pedig csaknem felborította őket. Csúszva-mászva távolodtak a csónaktól, s kerestek menedéket egy parti épület teraszán. Távolról még látták, hogy a csónakot egy óriási hullám először megemeli, majd a rajta lévő matrózokkal együtt újra a tó közepe felé hajtja. Hálát adtak az Istennek azért, hogy megmenekültek.
Vacogva, dideregve ugyan, de életben maradtak. Összeölelkeztek, hogy valamennyire felmelegítsék egymást.
Ahogyan azon a napsütötte délutánon a vihar a Hallstatti-tavon minden előjel nélkül érkezett, hajszálpontosan ugyanilyen váratlanul távozott az élők sorából Dreher Antal egy gondtalan színházi este után lanzendorfi otthonában. (…)”