Talán nem élek vissza a levéltitokkal, ha megosztom Veletek azt, hogy mit írtam Szalmás Krisztinának a Dreher-szimfóniához szervezett hivatalos fotózást követően. Amúgy ezt a lehetőséget az Athenaeum kiadótól kaptam, amelyik életem első családregényét gondozza, köszönet érte. Tudnotok kell, hogy nekem igazi kihívás a kamera előtt állni-ülni: elveszettnek érzem az irányítást (amit amúgy is csak nehezen adok át), mindig találok magamon kivetnivalót, és küzdök "az inkább lennék bárhol, csak nem itt" érzéssel.
"Kedvencem lett."
Ez volt az a két szó, amelyek mellé Csapody Kinga (ő a szerkesztőm, róla máskor írok majd) werkfotóját illesztettem: rajta én, egy aki éppen máshol lenne, a kalandos úton beszerzett cilinderben, és Krisztina kezei, ahogyan beállítják a kívánt fejtartást.
Abban a pillanatban, azzal a mozdulattal és azzal az érintéssel a bennem lévő feszültség semmivé lett és átadta a helyét bizalomnak.
Előtte-utána folyamatosan hallottam az instrukciókat, kattogott a gép, villant a vaku, és amikor a fotós gyorsan visszanézte a kockákat, mintha elégedettség csillant volna a szemében.
Régen vártam ennyire azt a válogatást, ahonnan kiválasztottuk a retusálandó képeket. Az utóbbiak a múlt héten éppen aznap kerültek hozzám, amikor elkészült az iglodicsaba.hu, így itt már ezekből láthattok néhányat.
Péntek éjszaka pedig megkaptam a fekete-fehér verziókat is, amihez egy újabb levéltitok-párbeszéd tartozik.
“Keresem a szavakat csak. (…) Imádom, tényleg. Régen nézegettem magam ennyit.”
És a válasz:
Nekem az igazi portré “csak” fekete-fehér"
Sokszor mondjuk, hogy nem a cél, hanem az út a lényeges. Annyiban biztosan, hogy azon a bizonyos az úton sokakkal találkozunk. Krisztina nekem most egy közülük. Köszönöm itt is.