Néhányan tudjátok már, hogy az elmúlt év második felét Bécsben töltöttem.
Söröket kóstoltam, sőt: meg is szerettem néhányat.
Kóboroltam a városban és kerestem azokat az utcákat, amelyek a XIX. században is léteztek, és azokat a helyeket, amelyek már akkoriban vendéget fogadtak.
Sétáltam a kockaköveken, figyeltem a gázlámpa-gyújtókat, belopóztam a Stephansdom-ban tartott halotti misére a Habsburg előkelőségek közé.
Előfordult, hogy üldözőbe vettek és menekülnöm kellett a Belvárosból. A Kärntnertor-on keresztül tudtam csak kijutni, de szinte azonnal bebocsátást kértem újra, egy távolabbi kapun keresztül.
Leesett állal sodródtam a bámész tömeggel közel kétszáz éve Schönbrunnban, hogy saját szememmel lássam az első zsiráfot, ami eljutott Ausztriába. (Az illusztráció éppen akkor készült.)
Kora hajnalig biliárdoztam az egyre-másra megnyíló kávéházak valamelyikében. Szobát béreltem az éppen csak megnyitott Grand Hotelben, és nem tudtam betelni azzal, hogy lifttel jutok fel a harmadik emeltre, de még ennél is nagyobb csoda volt, hogy maga Richard Strauss szállt be mellém egy este a felvonóba.
Nem, nem bolondultam meg, s aki eddig eljutott,
megérdemli, hogy megtudja az igazságot.
Az elmúlt félévet tényleg Bécsben töltöttem, még ha csak gondolatban is.
Azért, hogy megírjam egy valóságos család lehetséges történetét.
Hogy megírjam az első könyvemet.
Egy dinasztia ihlette regényt, amiben keveredik a valóság és a fikció, az üzlet és a szerelem, a tudomány és a kultúra, sváb, osztrák és magyar, személyes történet és világtörténelem.
Kétszázötven év - háromszázvalahány oldalon.
Az utolsókat simítom éppen rajta.
Megjelenik 2023 májusában.
Már alig várom.