Esterházy Péterrel szólva „nem találtam a szavakat”, amikor Milorad Krstic és Radmila Roczkov felvette: tartsam én a kiállításmegnyitó beszédet.
Hogy jövők én ehhez?
Hogy jövök én ehhez, aki csak csodálom, azt a világot, amit Milorad teremt. Belefeledkezek a formákba, próbálok nem elveszni az utalás-rengetegben, amely még a „legegyszerűbb” – ez a szó, legegyszerűbb, persze idézőjelben van – alkotását is jellemzi.
Nézzétek hát el nekem, ha botlik a nyelvem.
Tudjátok be a megilletődöttségemnek, ha a szöveg nem veszi fel a versenyt azokkal a fantasztikus képekkel, amelyeket a falakon láttok, amelyek a levegőben függenek, vagy egy különleges dosszié mélyén várják, hogy felfedezzétek.
„Egy toll kalandja a Vinczemill papírok merítésében" – már a cím is olyan, amit érdemes ízlelgetni: toll, kaland, papír, merítés.
Eszembe jut az egyik kedvenc játékunk. A gyerekekkel unaloműzésként és okulásra is szívesen választunk. Ők mondanak négy szót és én kerekítek belőle egy történetet. Aztán fordítva, én sorolok négyet, s az ő képzeltük teremt.
Merítés, papír, toll, kaland.
Legyen a főszereplő egy toll, ami nyomot hagy?
Vagy inkább a kaland, ami velünk él tovább? A papír, ami önmagában is jelentés, nem csak a rajta hagyott nyom által?
Esetleg a merítés, ami főnév és ige is, attól függ, honnan nézem. S mint ilyen egyszerre a tesz valamit és nevén nevez. Ahogy Pilinszky János katolikus költő írta egy esszéjében: valamit néven nevezni szellemi birtoklást és megismerést jelent.
De hagyjuk a játékot egy kicsit magára!
Vagyis inkább legyen meg valamennyiünknek a saját játéka a címbeli négy szóval. Engedjétek meg magatoknak azt a nagylelkűséget, hogy belefeledkeztek, hogy ne mondjam: belemerítkeztek a játékba, amit a papír és a toll ígér az arra vágyóknak. Vagyis nekünk mind.
Ahogyan Milorad is hagyta, hogy ellepje a papír. Hagyta, hogy körbetekerje. Hagyta, hogy vele együtt száradjon meg az anyag. Belemerítkezett. És amikor belemerítkezett, egyszersmind belőle is merített.
Lefordíthatatlan szójáték. Ahogy szokták mondani. Apropó, megint a játék.
Nem tudunk szabadulni tőle. „Félek a játszani nem tudó emberektől, és akkor érzek örömet, amikor a munkámban játékot fedezek fel – írta József Attila a Szép Szó egyik szerkesztői üzenetében. És egészen biztos vagyok abban, hogy Milorad ebben társa lenne a XX. századi magyar költőóriásnak.
Szabadon járja át egy helyen – majd fogjátok látni – a szél a papírt. Szárítja, ahogy az ősi eljárásban is fontos szerepet kapott a légáram. Ez az egyik kedvenc megoldásom ezen a kiállításon. Már Milorad műtermében is hosszú perceket töltöttem előtte. Itt, ebben a közegben azonban még jobban él, még inkább működik az a geg, fricska, ötlet, amit a művész kitalált. A szabadon száradó, meg-meglebbenő képek-rajzok-kollázsok azonban függésben is vannak. Ahogyan a papír függ a tolltól és fordítva. Ahogyan függünk mi is egymástól.
Mi, akiket mindössze két név hívott erre az időre ebbe a térbe: Vincze László és Milorad Krstic.
Egyenrangú partnerek itt a motívumok, és a képzettársítások káprázatos sokasága. Az elmesélt történet, a vonallá változott érzelem, a művész véleménye a világról és a hordozó, a merített papír, amit Vincze László fedezett fel újra, de ami ma már a gyerekei, a fiúk felfedezése is.
A család, a nevelődés, a gyerekkori élmények, félelmek és tapasztalatok – ezek további szoros kötelekként fogják össze a kiállítót és a kiállító teret teremtőt.
A Vincze és fiai valódi vérségi kötelék. Az alapító – a papírmerítő mester – álmát ma már a fiai is álmodják.
Milorad pedig szellemi-művészi-gondolati testvériséget vállal és teremt, amikor régvolt mestereket idéz meg.
Elrejti, bedolgozza – és olykor átdolgozza – a jellegzetes motívumaikat. Velük, vagyis belőlük teremt érvényes, önálló és semmilyen szabályt nem ismerő világot.
Olyan világot, ami annál sokszínűbb, minél többeket vonz a bűvkörébe.
És ha már család, nem állom meg, hogy az enyémről is szóljak.
Már csak azért is, mert Milorad-hoz a fiamon keresztül vezetett az út.
10 éves lehetett Brúnó, amikor rabul ejtette a Ruben Brandt, a gyűjtő.
Az az animációs akció thriller, amely addigra már díjak sorozatát gyűjtötte be, és közel járt az Oscar-hoz is.
„Festőként a festményekről, művészetről szerettem volna filmet csinálni. Ahhoz, hogy a történet érdekesebb legyen, egy kis „krimivel” vegyítettem.” – nyilatkozta valahol róla az alkotó, Milorad Krstic.
(Ez már tényleg visszaélés a közönség türelmével, de elmondom, hogy a májusban megjelent regényem, a Dreher-szimfónia ugyanezen az elven készült. Üzleti könyvet szerettem volna írni, de a családregény műfaját választottam azért, hogy az anyukám – és még sokan, szerencsére – kézbe vegyék. Ő – mármint az anyukám – business book-ként sohasem fordított volna rá figyelmet. Így viszont 83 évesen is szinte falta.
De vissza a fiamhoz! Egy kiállításon egyszerűen megszólította Radmillát, Milorad feleségét. Ő pedig olyan kedvesen fogadta lelkesedését, hogy hamarosan már a műteremlakásukban estünk egyik ámulatból a másikba. Aztán azt vettem észre, hogy a filmben feltűnő motívumokról beszélnek ők ketten, de már több órája.
Radmilla említette, amikor közvetítette ezt a megtisztelő felkérést felém, hogy részben a család-motívum miatt esett rám a választása.
Köszönöm hát, Brúnó, neked is a lehetőséget.
Már csak egyetlen dolog van, amiről szeretnék beszélni, hogy aztán átadjam magunkat a művek önfeledt élvezetének.
Az az egy dolog pedig egy alkalmi dosszié.
Ez is egy fantasztikus találkozás gyümölcse. Szerintem már tudjátok is: a papír és az „ecsettel írt versek” találkozása.
Mintha az ismert univerzum két igencsak távoli pontja köszönne egymásnak ebben a különleges gyűjteményben.
Az időszámításunk nullapontja táján kikísérletezett kézműves technológiájú papír és a kétezer évre rá kigondolt byte-okbe kódolt animációs mesterkedés. Annak is első fellelhető kockái – amikor az a bizonyos kocka még nem egy film része volt, hanem csak előjele, mint ahogyan a dörgés jelzi a közeledő vihart.
Az Első képkockák – mert ez a felirat jelzi a tartalmat a merített papíron egy szerzői válogatás a Ruben Brandt kezdeteiből.
Vincze László papírmerítő mester felületet és területet adott, Milorad Krstic pedig életre keltette az anyagot és élettel töltötte meg a falakkal határolt teret.
Egyfajta randevú ez: kettejük tánca – mondhatnám, hogy: násza –, de ezt inkább törlöm, mert olyan vizekre érek,– ugyancsak Esterházy Pétert idézve, ha már vele kezdtem - ahol nem érdemes kalózkodni.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet, köszönöm Miloradnak és Radmillának, hogy szóhoz jutottam.
Forduljunk most már mind a művek felé! Lássuk meg bennük a csodát, fejtsük meg titkaikat, vagy csak engedjük át nekik magunkat.
Merítkezzünk meg bennük végre mindannyian!
.jpg)
